Lovagol a szél hátán röpke pillangó,

Alatta mindent elfedett már a nagy hó,

Azon lovagol az öreg Dohány apó;

Megy lassan, s nézi, hogy már befagyott a tó.

Azt a tavat bámulja már jó ideje,

Nézi rajta, hogy mi sima a teteje.

Nézi benne, hogy mi tiszta a víz tükre,

És hogy a hó azt már egészen elfödte.

Szép lassan és komótosan ballag ottan,

S nézi az erdőt, a havat, hogy nem moccan.

Minden oly nyugodt, ahogyan azt már mondtam,

És Dohány apó ott sétálgat nyugodtan.

De támad ekkor szél az erdő fái közt,

Az apó összerezzen, s nyugtalanul nyög:

Jaj, hát ez a szél így hirtelen reám tört,

És ó! Mi hideg! Mintha belém döfne tőrt!

Jaj, érzem, hogy messze űz ez innen engem!

-és az apó gyorsítja a lovát menten.

Ügetnek már, s az erdő hajtja őket el,

Dúl a szél, s az apó kiált: Óh! Nem! NEM!

Űzi az erdő Dohány apót magából,

Űzi ki a fák közül, és ki a tisztásról.

Vágtat az apó, s büszkén, hangosan így szól:

Jövök már! Sietek- s hajtja lovát mohón.

Jövök már! -kiált, és izzad a homloka,

És lobog a szélben hófehér, ősz haja.

Dúl, őrjöng, kikelt magából, s vágtat tova.

Kiált, dúl, vágtat tovább, tovább, de hova?!

Vágtat, de már messze jár, túl az erdőn már,

S riadva, dühöngve, büszkén dúl és kiált.

-Jaj!… -de a szót elnyeli, ám meg sosem áll.

Meg nem áll, hiába jön a tavasz, vagy nyár…

Nyugodt az erdő, s a Hold felszállt az égre,

Nézi a tavat, hogy sima a teteje.

Nézi benne, hogy mi tiszta a víz tükre,

És hogy a hó azt már egészen elfödte…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.